Itt, Kanadában viszontlátom gyerekkorom télidejét. Karácsony előtt irdatlan, fél méter vastag hó esett, amitől Montreálban sem lehetett közlekedni vagy két napig, hát még itt a negyven percnyire lévő kertvároskában, Notre-Dame-de- L´Ile Perrot-n.
Hóba borult minden, de minden. Ha kilép az ember, havat lélegzik, hó az ég, a föld, csupa fehérség, szikrázás és meseszerű téli csöndesség. A hókotrók azonnal beindulnak ugyan, és viszonylag gyorsan letakarítják az utakat, mert autó nélkül nincsen élet, de amíg nem, addig marad az elszótlanító, fehér-fekete táj, a fehér autóutak, fehér kertek, a fák fekete ceruzarajz-vonalai. Csak az este színes, amikor kigyúlnak az összes házon és kertben ott díszelgő karácsonyi fényfüzérek, kék, piros, sárga és mindenmás-színben tündöklő fényzuhatagok, fénytornyok, kivilágított fák, Mikulások, őzikék, szarvaskák és egyebek, amik egész télen itt Vidámparkoznak körülöttünk. Ugyanakkor a globális felmelegedés miatt már nem oly ordas az idő, mint egy évtizede, mikor először laktam Kanadában, nincs mínusz huszonöt fok, mikor az utcára kilépőnek két perc alatt megfagyhat a fedetlen arca-keze, és erre mindennap figyelmeztet a tévé. Nem, most már csak többnyire mínusz tíz – plusz öt fok között navigálunk, s csak éjszaka van ennél hidegebb.
Ezért azután a mókusok sem mentek aludni télire – napsütötte az idő, kint ugrálnak a fákon, vad zászlójelzéseket bozontoznak a farkukkal, és vígan eszegetnek, amit találnak. Nekünk meg nincs túl sok mulatságunk errefelé, zene, tévé, még a legközelebbi sör-kenyér típusú minibolt is kardioedzés-számba menő félórás hóbangázolást jelent, így tehát inkább kitekintgetünk az ablakon, hogy mi újság, jön-e újabb hó, elhavazza-e a kocsit, ami konkrétan meg tud történni egyetlen éjszaka alatt, úgy értve, hogy teljesen eltűnhet, mert akkor elő kell kapni a házi hómarógépet (olyan, mint egy fűnyíró, csak havat szór), és kiásni. De nem. Miközben Zita lányommal egy „otthoni paprikáscsirke-itteni kuszkusz” kombóval kísérletezünk, csak annyi történik odakint, hogy a szomszéd kutyák éktelen ugatásba fognak. Ketten vannak, egy magas, farkasszerű, karcsú fekete, meg egy izgága, zömök, sárga dingó-féle. Naponta két-háromszor eresztik ki őket egészségügyi séta gyanánt a kertbe, ilyenkor bejárják a havat, fix ösvényeket taposva. De most egyetlen helyről jön a hang, és élesebb frekvencia, mint amilyen lenni szokott. Hát kinézünk, hogy mit ugatnak annyira.
A két kertet elválasztó drótkerítéstől talán fél méternyire, egy vállmagas kis fa áll a kertünkben, csupasz koronájának ágvillájában most egy mókus kuksol. A kerítés túloldalán topognak a kutyák, és a mókust szuggerálva megveszekedetten ugatnak. Légvonalban egy méternyire sincs tőlük, jóformán az orruk előtt, mégis teljesen hozzáférhetetlenül. A kerítés ugyan csak derékig ér, szinte jelképes, a kutyák könnyűszerrel átugorhatnák, de nagyon jól tudják, hogy nem szabad. Viszont elszakadni sem tudnak a mókus izgató látványától és meleg szagától, megbabonázva ugatják már vagy tíz perce.
A mókus ekkor megunja és tesz egy kísérletet, hátrafelé lehuppan a hóba, és azonmód tetőtől talpig el is merül benne. Mivel így nyilvánvalóan nem juthat semmire, meggondolja és visszamászik a fára. A kutyák ettől szinte megőrülnek, még vadabbul ugatnak, szórakozottan nézzük őket, a kutyákat mindjárt behívják, és a mókus megszabadul. De nem ez történik. Újabb két perc elteltével a mókus hirtelen valami nagyon furcsát csinál: ismét leugrik a fáról, de ezúttal előre, a kutyák és a kerítés elé, majd az ott őrjöngő vadak szeme láttára, tőlük pár milliméterre felkapaszkodik a drótkerítésen. Az egyik hátsó lába közben átcsúszik, az egyik kutya bele is kap, de ez őt nem tántorítja el, tovább mászik, fel a kerítés tetejére, ahonnét leveti magát egyenest a két vicsorgó eb közé. Akik azonnal rárontanak.
Felsikítunk – most jött meg a hangunk a három másodperces jelenet alatt, amit nem volt érkezésünk értelmezni sem. Legközelebb csak azt látjuk, hogy a sárga dingó-kutya felkapja a mély hóból a mozdulatlanul csüngő, gerincetörött mókust – eléggé kicsi, bizonyára idei -, és feltartott fejjel büszkén rohangál vele, azután leejti a szerszámosbódé elé, majd a sokkal kevésbé érdekelt fekete kutya nyomában vonakodva, ímmel-ámmal bemegy a házba – bizonyára behívták őket, lehet, hogy a szomszédék is látták az egészet.
Adódna most az alkalom a párhuzamra, hogy a „nyomás”, a gyűlölet, a stressz milyen rossz választásokra kényszeríthet, hogy hiába a relatív biztonság, ha az „ember” úgy érzi, hogy nincs választása, ha nem látja a jövőt, akkor egy idő után nem bírja, ha sarokba szorítják. De most tartózkodnék ettől. Fogalmam sincs, miért cselekedett ilyen esztelenül ez a mókus. Bizonyára tapasztalatlan volt, nem tudta még, hogy a kutyák előbb-utóbb úgyis eltakarodnak, és ha kitart, akkor megússza. Talán ott lakott a szomszédban, és csak haza akart menni, megzavarodva a közvetlenül a pofájába harsogó folyamatos üvöltéstől. Szóval annyi történt, hogy egyszerűen csak gyengének és butának bizonyult, és így „kiszelektálódott” a természetből, mely éppoly racionális, mint amilyen könyörtelen, hiszen ez a fejlődés alapja.
Annyi történt, hogy egyszerűen csak gyengének és butának bizonyult, és így „kiszelektálódott” a természetből, mely éppoly racionális, mint amilyen könyörtelen, hiszen ez a fejlődés alapja.
És még mielőtt azt mondanám, hogy „addig jó nekünk, embereknek, amíg a humánum felülírja bennünk a természet törvényeit, mert ha egyszer nem így lesz, akkor jaj nekünk”, még elmondom, hogy bár sokáig sopánkodtunk az eset miatt, azért megettük az ebédünket, s láttuk az ebek arcán is az ártatlan örömöt az „ajándék” felett, a másnapi napsütésben pedig azt, amint egy ugyanakkora, éppolyan mókus – tán ugyanabból a fészekaljból – fut végig vidáman a drótkerítés tetején balanszírozva a két kert között, a kutyák szívderítő távollétében, mintha csak a tegnapi kis jószág kelt volna új életre. Aminthogy tulajdonképpen az is történt.
Abody Rita
Csatolások
-
abonyi.png
